Sorsszerű történések és A SZTORI, ami megváltoztatta az életem…

„Széthúzom a cipzárt, belenyúlok a táskába és kihúzok belőle valamit, amit azóta sem tudok felfogni…”

Furcsa véletlen, sors, szinkronicitás… sokféle magyarázat létezhet, rád bízom, hogy te mit látsz bele. Én azt, hogy teljes erővel ezzel a tevékenységgel kell foglalkoznom amíg élek!

Képzeld el, hogy a néhány évvel ezelőtti önmagam ül most veled szemben a 20-as évei végén és arról beszél, hogy felfedezett magában valamit, ami mindeddig totálisan rejtve volt előtte, amiről fogalma sem volt, hogy létezik, sőt meg volt róla győződve, hogy ő nem rendelkezik vele. Hosszasan tudnám fejtegetni, hogy ez miért lehetett így, talán egyszer majd fogom is, de egyelőre most maradjunk annyiban, hogy nekem egy hatalmas „véletlen” kellett hozzá hogy rájöjjek: van bennem kreativitás, művészi hajlam és így végül a filmkészítés lett a hivatásom.

Akkoriban egy olcsó Kínai akciókamerával rendelkeztem, a fejemen hordva készítettem vele felvételeket a különböző sporteseményekről ahová a baráti társaságunkkal jártunk. Pusztán magam és a kis közösségem szórakoztatására gyártottam ezekből a felvételekből nagyon kezdetleges kis-videókat.

Tetszett a dolog és a barátaim is örültek neki, hogy ezek az élmények így megmaradnak emléknek számunkra, ezért gondolkodtam, hogy be kellene ruházni. A kis „filléres” szerkezetről váltva egy menő GoPro-ra.

Tetszett a dolog és a barátaim is örültek neki, hogy ezek az élmények így megmaradnak emléknek számunkra, ezért gondolkodtam, hogy be kellene ruházni. A kis „filléres” szerkezetről váltva egy menő GoPro-ra.

A HERO 4 volt a csúcsok csúcsa abban az időszakban, amikor a GoPro még nem havonta adott ki új kamerát, tehát volt is értéke. Nem is kevés… kb. 2 havi fizetésembe került volna, ami a teljes akkori megtakarításom 100%-a. Nyilván óriási felelőtlenség lett volna egy hobbiból néha használt kamerára a teljes „vagyonomat” kiadni, de az enyém már nem elégített ki, ráadásul már nem is működött kifogástalanul, szóval valamit kezdenem kellett a helyzettel…

Elkezdtem kutatni az akciókat, minden netes platformon, reggel, napközben, este… Hátha valahol felbukkan számomra is megfizethető áron..  A HERO 4 silver edition-t néztem ki magamnak, mert hát a black az már aztán tényleg nem az én pénztárcám. 4 héten keresztül folyamatosan 0-24 ig ezen járt az agyam és megállás nélkül bújtam a netet hátha le tudok csapni egy akcióra és EKKOR!!!!

…. nem történt semmi… Ezt így nem folytathattam tovább, túl sok időt és energiát vitt el a napomból így beletörődtem a helyzetbe… Elfogadtam a tényt, hogy most nem lesz ilyen eszközöm, ráér még ez, majd ha sok pénzem lesz… (Aktuális anyagi helyzetemet és kilátásaimat tekintve tehát kb. soha, de nembaj, ha így kell lennie így kell lennie.)

2 héttel később a cég, ahol dolgoztam kirándulásra vitt minket Gyulára, döglesztő volt a hőség úgyhogy kimentünk a strandra. Egy kollégám kérdezte, hogy nem megyünk-e be a csúszdás, kupolás részre, külön belépős, de változatosabb, mint egész nap kint feküdni. Más nem akart menni és ha nem kérdezi meg nekem sem jut eszembe, de ha már így alakult nézzük meg… mi baj lehet…

Nagyon jól éreztük magunkat szinte ki sem akartunk menni, de hát mégiscsak ez egy csoportos kirándulás, úgyhogy jobbnak láttuk visszatérni kicsit a többiekhez.. 6 óra volt mikor már a csapat lassan indulásra készülődött, úgyhogy gondoltuk mi még visszamegyünk a kupolába, ha már kifizettük ott fejezzük be a strandolást. Gyorsan visszamentünk, vittük magunkkal a cuccainkat, bent lepakoltunk egy napozóágyra, aminek a közelében 20 méteren belül senki és semmi sem volt, csak egy úszómester, aki közvetlenül a csomagjainkra látott. Már záráshoz készülődtek, alig volt bent ember. Elrohantunk kicsit még szaunázni, csúsztunk 4-5x aztán siettünk vissza a cuccainkhoz, hogy nehogy itt hagyjanak minket. Továbbra is sehol senki, csak a gondosan letakargatott táskáink és az úszómester vigyázó tekintete. Felkaptuk a csomagjainkat és indulás vissza a szállásra.

Visszatérve leraktam a táskát az ágy mellé és belemerültünk a beszélgetésbe, olyannyira, hogy totálisan elfelejtettem kipakolni belőle a vizes cuccokat. ~ kb. éjfél lehetett, lefekvés előtt mikor erre sor került. Hátsó cipzár kihúz, vizes törölköző, papucs , fürdőgatya kiszed, kipakol… Azért belenézek az első nagy rekeszbe is hátha oda is tettem valamit. Széthúzom a cipzárt, belenyúlok a táskába és kihúzok belőle valamit amit azóta sem tudok felfogni…

Még nem láttam mi volt az csak azt éreztem hogy ez furcsa és a tapintásából tudtam hogy bármi is ez én ilyet tuti nem tettem a táskámba… húzom kifelé az érdes markolatú selfie botot aminek a végén egy vízálló tokban ott figyelt egy GoPro HERO 4 Silver Edtion kamera!!

Teljesen értetlenül álltam a dolog előtt, gondoltam egy kollégámé lehet úgyhogy gyorsan mindenkit végig kérdeztem, de senki nem tudott róla semmit, még azt sem hogy mi is ez egyáltalán.

A kis kijelzőjén keresztül a felvételekből annyit láttam, hogy valami féle balkáni nemzet fiainak kinéző gyerekek ugrálnak a vízbe és kamerázzák magukat bent a kupolás részen. Nem tudtam felfogni mi történt, de végig gondolva… nagyjából 30 percet voltunk bent, szinte embert nem láttunk, mindentől távol egy napágyra lepakoltuk a táskáinkat, letakargattuk törölközővel, amihez oda kellett battyognia valakinek, levenni a törölközőt, beletenni a kamerát, behúzni a cipzárt visszatakargatni a táskát, mindezt az úszómester szeme láttára akinek nem tűnt fel, hogy két felnőtt fehér férfi cuccai között egy sötétebb bőrű kisgyerek turkál. WTF? De ez egy dolog, a gyereknek, hogy nem tűnt fel mindezen cselekmények között, hogy az nem az ő saját táskája? Pláne úgy, hogy nem egy tucat táskám volt… azóta sem és előtte sem láttam soha olyan szürke táskát senkinél, ráadásul, mint említettem 20 méteres körzetben egy cucc sem volt a miénkhez képest.

Másnap kora reggel indult a céges kisbusz hazafelé a messzi északra. Arra gondoltam hazaérek, letöltöm a videókat a kártyáról, kivágok egy képet belőle és feldobom a Facebookra, hátha megtalálom a tulajdonosát, de nemhogy magát az embert, még a nemzetiségét vagy a beszélt nyelvét sem sikerült azonosítani. Mintha nem is léteztek volna… Erre mégis mennyi esély volt?

Így történt tehát hogy életem első „komolyabb” kamerája, ráadásul pont az amire folyamatosan vágyakoztam a kezem ügyébe került, amely így végül katalizátora lett az egész folyamatnak. Ennek az esetnek a hatására kezdtem el foglalkozni a filmezéssel és ezzel a kis GoPro-val készítettem el életem első esküvői videóját. Jobb híján…